Indulás és megérkezés

   Talán augusztus közepe lehetett, amikor megkaptam az e-mailt a nagykövetségtől, miszerint szeptember 13-án utazhatok Japánba. Akkor még annyira távolinak tűnt ez a dátum, annyira a jövő ködös felhőibe burkolózott, hogy elképzelni sem tudtam, mire számítsak akkor, amikor kitisztulnak a fellegek és ott fogok állni a repülőtéren. Nem csak távolinak, de hihetetlennek is tűnt.
   S mégis, az idő csak rohant előre, és egyszeriben már csak azon kaptam magam, hogy 12-e van, hogy utoljára eszek együtt a családdal az elkövetkező egy évre nézve, utoljára alszok a saját ágyamban, mígnem haza nem térek.
   Ami az alvást illeti, igazából nem volt gondom vele. Nem éreztem izgalmat, teljesen nyugodtan feküdtem le aludni, mint egy átlagos nap. Másnap korán kellett kelni, szóval emiatt is igyekeztem elaludni. Aztán felébredtem. Fél 3 volt. Felébredtem, és nem tudtam tovább aludni. Egyre csak azon agyaltam, mi fog történni, mi lesz, ha megyünk, milyen lesz a repülés stb. Szerencsére nem éreztem magam álmosnak a nap hátralevő részében.

Még magyar tájakon

   Talán 8 óra körül érkeztünk meg Budapestre. Az ide vezető út rettenetesen rövid volt. Hogy őszinte legyek, régen, amikor nem volt kedvem iskolába menni és csak egykedvűen bámultam kifelé a busz ablakán, sokszor megpróbáltam elképzelni: milyen lesz majd, ha a reptérre vezető úton leszek, és nem az iskola felé tartok. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, vagy hogy egyáltalán el fog jönni ez a nap.
   Pesten először még meglátogattuk egy ismerősünket, aki segített jent szerezni. Ott csak úgy repült az idő, olyan volt, mint valami álom; a következő pillanatban pedig már a reptéren álltam a barátaim gyűrűjében, akik kijöttek, hogy még egyszer elbúcsúzzanak tőlem.
Becsekkoltuk a bőröndöt, aztán még vártunk kicsit, beszélgettünk, viccelődtünk. Aztán eljött az idő, hogy elköszönjünk. Folyamatosan azt hangoztattam nekik, hogy nem fogok sírni, szóval ők se sírjanak. De hiába, szinte mindannyiunk pityergett egy kicsit, aztán intettünk és elindultam befelé, ahová ők már nem követhettek.

A Budapest-Helsinki járat belseje

   Ez volt az első alkalom, hogy repültem, szóval igencsak ideges voltam, hogy sikerül-e mindent lerendeznem, odatalálok-e mindenhova egyedül. Szerencsére nem kellett aggódnom, még csak kérdeznem se, mert az emberek maguktól igazítottak útba. Az egyik ott dolgozó srác még le is állt csevegni velem, hogy miért pont Japánba utazok.
   Izgalommal a szívemben szálltam fel a repülőre. Hosszú-hosszú ideje szerettem volna már repülni, szóval egyben ez az álmom is valóra vált. A repülőút elképesztő volt. Helsinkiig az ablak mellett ültem, és nem győztem ámulni a világon. Annyira jó érzés volt tudni, hogy ott vagyok valahol a felhők felett, messze és magasan, ahol még a madarak sem járnak. Csináltam is néhány fényképet, bár csak telefonnal, tehát annyira nem jó minőségűek.
   Amikor elindultunk, ismét gombócot csalt a torkomba, ahogy láttam, hogy a többiek integetnek nekem a teraszról.
   Voltak, akik azt mondták a repülésről, hogy a felszállás nem túl kellemes érzés, hogy a gyomrod a torkodba ugrik és hasonlók. Velem pont az ellenkezője volt: a felszállás és leszállás volt a kedvenc részem. A pillanat, amikor a pilóta begyorsította a gépet, aztán a hirtelen rántás, amivel elhagytuk a talajt, elképesztő érzés volt. Tiszta libabőrös lettem tőle. Voltak kisebb légörvényeink is, azt is élveztem. Valahogy túl unalmas volt, amikor csak simán haladt a gép.

   Egy magyar írónő egyszer ezt mondta: "Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út." Teljesen egyetértek vele.

A Helsinki - Osaka járat belsejének töredéke

   Először két és fél órát repültem Helsinkiig, majd ott kb. ugyanennyi időt várnom kellett a következő gépig. A helsinkii reptér tömve volt emberekkel, elsősorban ázsiaiakkal. Alig találtam helyet, ahova leülhettem, aztán végül egy csomó koreai között sikerült. Sajnos mind a tabletem, mind a telefonom a lemerülés közelében járt, szóval csak éppenhogy használtam egy kicsit mindkettőt, hogy adjak egy rövid helyzetjelentést arról, hogy épségben odaértem.
   Az osakai járatra való felszállás előtt keveregtem egy kicsit és rossz sorba álltam be, de aztán megkérdeztem néhány kedves nénit, és helyreigazítottak.
   A második utazás nagyjából pont az első ellenkezője volt. Itt nem egy folyosón kellett átmenni a gépbe, hanem busszal vittek át, aztán a lépcsőkön kellett felmászni (ettől féltem, és ijesztő is volt), a gép nagy volt, volt az üléseken ilyen kis képernyő pl. filmnézésre, és nem az ablak mellett ültem. ezt sajnáltam a legjobban, hisz az első út nagyjából végig azzal telt, hogy az ablakon bámultam kifelé és ámultam a tájon. Itt nagyjából csak a szomszédaimat bámulhattam....
   Ami igazán meglepett, hogy az üléseken kispárna és takaró fogadott, a továbbiakban pedig kiosztottak egy kis csomagot, amiben szemtakaró, füldugó, vastag zokni és egy pici fogkrém és fogkefe voltak.Tehát a kiszolgálással meg voltam elégedve. A következő pont, az étel. Meglepően finom volt minden, amit kaptunk! Az osakai gépen kétszer is kaptunk enni, egy vacsorát és egy reggelit, közben pedig, még éjszaka is, folyton járkáltak a stewardess-ek és kínálgatták az italokat.

 

   A hosszú úton hol olvastam, holt ettem, hol pedig a szomszéd nénivel beszélgettem. És persze beüzemeltem a kis monitoromat is. Azt hiszem, megfelelő filmet választottam egy hosszú útra: A Hobbitot kezdtem el nézni, bár nem sikerült a végére jutnom. Nagyjából 3 és fél, 4 órán keresztül próbáltam aludni, ebből talán másfelet ha sikerült. Igazából az volt a probléma, hogy járművön csak zenét hallgatva tudok aludni, a rádió pedig, amit szintén a kis monitoron találtam, egy idő után abbahagyta a zenelejátszást. Szóval pont addig tudtam aludni, amíg még szólt a zene... Az ezt követő időszak kisebb kínszenvedés volt, mert nem sikerült aludnom, nyűgös voltam és már azt sem tudtam, hova tegyem a lábam, hogy ne zsibbadjon. De még így is, a kilenc órás út nagyon gyorsan letelt. Amikor leszálltunk, úgy éreztem, szívesen mennék még egy kört.

   Miután leszálltunk a gépről, egyszerűen el sem tudtam hinni, hogy megérkeztem. Végre megvetettem a lábamat álmaim országában, végre megérkeztem arra a helyre, ami oly távoli, hogy szinte elhinni is nehéz, hogy létezik.

関西国際空港 / Kanszai Nemzetközi Repülőtér 

   A reptéren ismét kis híján elvesztem, de aztán egy kedves spanyol anyuka - aki mellesleg egyáltalán nem beszélt angolul -, már messziről integetett nekem, hogy hova kell mennem. Viszonylag hosszú ideig álltam sorba, mire megkaptam a residence kártyámat - a kártyát, ami gyakorlatilag a létezésem bizonyítja Japánban.
   Ezután hozzácsapódtam néhány cserediákhoz, akik közül sajnos egyikük sem oda jött, ahova én, és együtt megkerestük a kijáratot. Volt egy orosz lány, aki szintén Kyoto-ba ment, bár ő busszal, szóval hamar elváltunk. Ezután a reptéren nézelődtem egy kicsit, életjelet adtam magamról, vettem enni és innivalót, majd megkerestem a taxit. Nagyon kellemes élmény volt az egész. Az összes ember, akitől segítséget kértem, mind mosolyogva válaszolt, még néha kérdezgettek is, nagyon segítőkészek voltak.
   Aztán következett a hosszú, de mégis rövid  taxiút. Ekkor kezdtem csak el igazán fáradtnak érezni magam, hisz az elmúlt két éjszaka összesen 4 órát ha aludtam. A taxiban sokan aludtak, én viszont egyszerűen nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Folyamatosan kifelé bámultam az ablakon, tekintetemmel egyszerűen faltam a japán táj minden egyes elemét.
   Hogy őszinte legyek, kimondottan reméltem, hogy nem én leszek az első, akit kitesznek majd a taxiból. Szerettem volna előtte kicsit körbejárni a várost, körbenézni legalább így, hisz ki tudja, mikor lesz rá lehetőségem. És tulajdonképp így is lett: utolsónak tettek ki minket - igen, minket. Merthogy ült mellettem egy európai lány, akitől kis híján meg is kérdeztem, ő is a Ritsumeikan diákja lesz-e, de végülis fáradt voltam és olyan csend volt a kocsiban, hogy nem akartam megzavarni. Szóval egész úton egymás mellett ültünk, egy szót sem szóltunk egymáshoz, egészen addig, amíg ki nem tettek minket a kollégium előtt.

I-House Taishogun, avagy otthon

   A megérkezés is izgalmas volt, ugyanis két nagy bőrönddel voltam, amik úgy ki voltak tömve, hogy maguktól meg sem álltak, emellett még a vállamon volt a kitömött laptoptáska és egy sima táska, a kezemben pedig egy vastag pulcsi és a télikabátom. Egyszerűen annyi cuccom volt, hogy amikor a taxisofőr kipakolta, meg sem bírtam mozdulni vele. Amikor ezt észrevette, aranyos volt és segített bevinni a koliba a cuccaim (ezt a feladatot utána a portás vette át).
   A koliban aztán rögtön fogadtak minket (végül hárman érkeztünk ebben az időpontban), végignéztünk és kitöltöttünk néhány papírt, és megkaptuk a kulcsunkat. A kulcsot, amit ha elveszítünk, nagyjából egy hónapnyi ösztöndíjunk rámegy a pótlásra. Ezt rögtön közölték, és megkértek minket, hogy vigyázzunk rá.
   A kis orientáció végeztével a nő, aki fogadott minket, lehívta az egyik mentorunkat, aki a koliban lakik velünk, és ő segített felcipelni a cuccaimat. Útközben összefutottunk még eggyel, akivel szintén váltottunk néhány szót. Megtudtam, hogy neki van egy magyar ismerőse és már járt is nála Magyarországon ^^ Mindketten nagyon barátságosak voltak, de mégis, a lány, aki mellettem ült a taxiban (és nem mellesleg a szomszéd szobában lakik), lett az első barátom.

   A nap nagy része ezután azzal telt, hogy kipakoltuk a cuccainkat, berendezkedtünk a szobában, aztán este volt még egy orientáció a koliban, ahol elmondták a fő szabályokat, és körbevezettek minket. Ezek közül néhány pont, amit kiemelnék:

¤ Szelektív szemétgyűjtés
   Igen, ez talán a legfontosabb és legbonyolultabb dolog, amire itt oda kell figyelnünk. Nagyjából hat különféle kuka sorakozik a konyhában, mindbe más- más fajta hulladék kerül. A legfurcsább, hogy a műanyag dolgokat, pl. a joghurt kis edénykéjét, el kell mosni, mielőtt kidobjuk, hogy ne legyen maszatos, illetve a vizesüvegekről le kell szedni a címkét és a kupakot, és mindet különböző kukába kell kidobni. Ez teljesen eltér az otthon megszokottól (a semmitől konkrétan), szóval eltartott egy ideig, míg hozzászoktam.

¤ Tető
   Volt olyan, kedves anime-rajongó olvasó, hogy egy-egy iskolás animét vagy sorozatot nézve irigykedve tekintettél a szereplőkre, amiért kimehetnek a tetőre? Netalán azt kívántad, bárcsak Magyarországon is ilyenek lennének az épületek?
   Nos, mi kimehetünk a kollégium tetejére, sőt! Mosás után, ha szép az idő, ki is kell mennünk, ugyanis a tetőre teregetjük a ruháinkat. Ez azt jelenti, hogy bármikor kimehetünk, viszont bizonyos szabályok is vonatkoznak erre. Nem vihetünk fel enni- és innivalót, a fiúk pedig csak lifttel mehetnek fel a tetőre, ugyanis a negyedik szint csak lányoké, ide a fiúk nem léphetnek be, tehát nem használhatják a lépcsőket. A lányok kimosott ruháinak még külön elkerített rész is van a tetőn, ahová nem lehet belátni.

¤ WC
   Talán ez az a rész, ami legtöbbünk fantáziáját piszkálja. A WC-k bizony a (Japánban) megszokott, elektromos, gombokkal ellátott WC-k, amikről oly sok szóbeszéd kering otthon is. Hogy őszinte legyek, nem mertem egyik gombhoz sem hozzányúlni, nehogy valami rosszat csináljak. Egyedül a "zenét" próbáltam ki egyszer, puszta kíváncsiságból. Nem is zenének mondanám igazán, konkrétan a wc lehúzásának hangját utánozza, de olyan hangos, hogy kis híján a folyosó másik végén is lehet hallani, ha valaki megnyomja.
   Ettől eltekintve amúgy az ülőkéje fűtött, ezzel biztosítva a kényelmünket. Mellesleg, felhívták rá külön a figyelmünket, hogy az ülőkét hajtsuk le, mert így az  energia 20%-át megtakaríthatjuk. (Mondanom sem kell, otthon az energia 100%-át megtakarítjuk azzal, hogy nem elektromos WC-t használunk.)

   Az orientációk után összeültünk néhány kínai lánnyal a szintünkről, hogy beszélgessünk, ismerkedjünk kicsit. Rendkívül aranyosak voltak, azóta is minden nap széles mosollyal köszönnek, ahányszor csak összefutunk a folyosón.
   Társult hozzánk még egy kínai srác is, aki Németországban élt egy ideig, a japánt pedig animékből tanulta. Hát, mit ne mondjak, valami elképesztő szinten van. Konkrétan lerombolta az összes nemlétező önbizalmamat csak az, hogy hallgattam (a kínai lányoknak sem volt okuk szégyenkezni japántudás terén).
   Igazából szerencse, hogy aznap este leültünk beszélgetni, mert kiderült, hogy ők másnap szintfelmérő tesztet írnak. Ebből következett a kérdés: vajon mi mikor fogjuk megírni azt a tesztet? Konkrétan semmi infót nem kaptunk róla, szóval megkértem az egyik mentort, hogy segítsen. Nem sokkal később aztán végül kaptam is egy telefonhívást, és beszéltem is az egyik értünk felelős emberkével, hogy igen, holnap lesz a mi tesztünk is.
   Kimondhatatlanul ideges lettem a gondolatra, és ezt csak fokozta az, hogy nem tudtam használni a laptopom, mert az adapter, amit vettünk, nem passzolt hozzá. Szóval kisebb-nagyobb huzavona után sikerült csak végül nekiállnom tanulni - ismét lecsökkentve az alvással töltött órák számát -, hogy legalább egy kicsit csökkentsem a másnapi teszt iránt érzett idegességemet...

Indulás előtti csoportkép

Gondolatok

   Az utóbbi időben, de legfőképp az indulást megelőző napon rengeteget gondolkodtam. Talán természetes is, hogy az ember egy ilyen nagy dolog előtt megpróbálja átértékelni, vagy legalábbis átgondolni, ki is ő, honnét jött és mit akar, hogy aztán ezek tudatában induljon neki élete egyik legnagyobb kihívásának kalandjának.
   Az idevezető út nem volt könnyű. Rengeteg felkészülést igényelt, és még annál is több kétséget ébresztett. Megvolt viszont az a valami, amit valahogy az elmúlt húsz évemben, mint egy bolond, természetesnek éreztem, és csak alig sikerült felfedeznem. Ez pedig a szeretteim támogatása. Családtagok, közelebbi és távolabbi rokonok, tanárok, és a barátaim széles köre. Emberek, akik keményen dolgoztak értem, akik támogattak, és netalán még könnyeket is hullajtottak értem a búcsú pillanatában.
   Egyszerűen felfoghatatlan számomra. Ez a mérhetetlen mennyiségű szeretet és támogatás, szinte már túlcsordul tőle a szívem. Ez volt az, ami könnyeket csalt a szemembe az indulás előtti napon, amikor anya még igyekezett a lehető legtöbb dolgot besuvasztani a bőröndömbe, egy kis linzert, egy kis sajtos rudat, amin egész nap dolgozott, hogy még véletlenül se kelljen éheznem. Ez az, ami könnyeket csalt a szemembe lefekvés előtt, amikor próbáltam összerakni ennek a bejegyzésnek a keretét a fejemben, és akkor is, amikor elbúcsúztam mindazoktól, akik kijöttek velem a reptérre, és a gép felszállása közben láttam, ahogy még integetnek utánam. És hogy őszinte legyek, kedves Olvasó, még most is könnyeket csal a szemembe, és gombócot a torkomba, ahogy próbálom elfojtani a sírást.
   Sokat gondolkodtam, hogy tényleg megérdemlem-e mindezt a sok támogatást, hogy voltam-e elég jó lány, unoka, unokatestvér, diák vagy barát. Viszont akárhányszor átgondolom, mindig csak ugyanarra a válaszra jutok, és mégis, ennek ellenére is oly sok ember állt mellettem.
   Talán kicsit túlzásokba estem ezzel a bejegyzéssel, hisz cseppet sem vagyok különleges, rengetegen tapossuk most ugyanezt az utat, hiszen csak Magyarországról több mint harmincan utaztunk vagy utazunk még a későbbiekben Japánba. Bízom benne, hogyha kedves "Sorstársaim" közül bárki is elolvassa ezt, esetleg csak egy kicsit is magára ismer, hiszen biztos vagyok benne, hogy mindannyian hasonló szeretettel és támogatással a hátunk mögött léptünk vagy lépünk ki az országból.
   Ennek a bejegyzésnek igazából egyetlen célja volt: kimondani azt, amit személyesen nem volt bátorságom. Ez pedig nem hosszú, meg sem közelíti ennek a bejegyzésnek a hosszát, csupán két szó: köszönöm és sajnálom. Köszönöm, hogy végig mellettem voltatok, és sajnálom, hogy olyan rossz voltam! Amikor ismét visszatérek közétek, ígérem, jobb leszek és visszafizetem mindazt a kedvességet és támogatást, amit az elmúlt hónapokban kaptam!

   Köszönöm, hogy végigolvastad.

Előszó

Kedves Olvasó!

   Először is szeretnélek üdvözölni a blogomon, és szeretném megköszönni, hogy megnyitottad a linket! Lehet, hogy unalmasnak fogod találni a folytatást, vagy csupán csak érdektelen leszel és többet nem jössz vissza, hisz ez a blog rólam fog szólni. Rólam, és szerény kalandjaimról valahol több ezer kilométerre a jól megszokott otthontól, egy olyan helyen, ahol az emberek hosszú ideig élnek, igyekeznek fenntartani a harmóniát ember és természet között, udvariasak egymással, és megeszik a nyers halat is. Rájöttél már, hol lehet ez a hely?
   A válaszod legyen akár igen, akár nem, a következőkben igyekszem bemutatni ezt a helyet úgy, ahogy én látom, az eseményeken keresztül, amik velem esnek meg. Üdvözöllek tehát a kis híján egy évig tartó álmomban, mely néha lehet, hogy unalmas lesz, néha lehet, hogy rémálomba fordul, mégis egy életre szóló kalanddal és felejthetetlen élményekkel gazdagít majd!
   Induljunk hát neki!