Gondolatok

   Az utóbbi időben, de legfőképp az indulást megelőző napon rengeteget gondolkodtam. Talán természetes is, hogy az ember egy ilyen nagy dolog előtt megpróbálja átértékelni, vagy legalábbis átgondolni, ki is ő, honnét jött és mit akar, hogy aztán ezek tudatában induljon neki élete egyik legnagyobb kihívásának kalandjának.
   Az idevezető út nem volt könnyű. Rengeteg felkészülést igényelt, és még annál is több kétséget ébresztett. Megvolt viszont az a valami, amit valahogy az elmúlt húsz évemben, mint egy bolond, természetesnek éreztem, és csak alig sikerült felfedeznem. Ez pedig a szeretteim támogatása. Családtagok, közelebbi és távolabbi rokonok, tanárok, és a barátaim széles köre. Emberek, akik keményen dolgoztak értem, akik támogattak, és netalán még könnyeket is hullajtottak értem a búcsú pillanatában.
   Egyszerűen felfoghatatlan számomra. Ez a mérhetetlen mennyiségű szeretet és támogatás, szinte már túlcsordul tőle a szívem. Ez volt az, ami könnyeket csalt a szemembe az indulás előtti napon, amikor anya még igyekezett a lehető legtöbb dolgot besuvasztani a bőröndömbe, egy kis linzert, egy kis sajtos rudat, amin egész nap dolgozott, hogy még véletlenül se kelljen éheznem. Ez az, ami könnyeket csalt a szemembe lefekvés előtt, amikor próbáltam összerakni ennek a bejegyzésnek a keretét a fejemben, és akkor is, amikor elbúcsúztam mindazoktól, akik kijöttek velem a reptérre, és a gép felszállása közben láttam, ahogy még integetnek utánam. És hogy őszinte legyek, kedves Olvasó, még most is könnyeket csal a szemembe, és gombócot a torkomba, ahogy próbálom elfojtani a sírást.
   Sokat gondolkodtam, hogy tényleg megérdemlem-e mindezt a sok támogatást, hogy voltam-e elég jó lány, unoka, unokatestvér, diák vagy barát. Viszont akárhányszor átgondolom, mindig csak ugyanarra a válaszra jutok, és mégis, ennek ellenére is oly sok ember állt mellettem.
   Talán kicsit túlzásokba estem ezzel a bejegyzéssel, hisz cseppet sem vagyok különleges, rengetegen tapossuk most ugyanezt az utat, hiszen csak Magyarországról több mint harmincan utaztunk vagy utazunk még a későbbiekben Japánba. Bízom benne, hogyha kedves "Sorstársaim" közül bárki is elolvassa ezt, esetleg csak egy kicsit is magára ismer, hiszen biztos vagyok benne, hogy mindannyian hasonló szeretettel és támogatással a hátunk mögött léptünk vagy lépünk ki az országból.
   Ennek a bejegyzésnek igazából egyetlen célja volt: kimondani azt, amit személyesen nem volt bátorságom. Ez pedig nem hosszú, meg sem közelíti ennek a bejegyzésnek a hosszát, csupán két szó: köszönöm és sajnálom. Köszönöm, hogy végig mellettem voltatok, és sajnálom, hogy olyan rossz voltam! Amikor ismét visszatérek közétek, ígérem, jobb leszek és visszafizetem mindazt a kedvességet és támogatást, amit az elmúlt hónapokban kaptam!

   Köszönöm, hogy végigolvastad.